Jolanka Kovač (Jolánka Kovács)

Rođena je 13.marta 1958 u Zrenjaninu. Od rođenja živi u Mužlji. Gimnaziju je završila u Zrenjaninu. Diplomirala je na Filozofskom fakultetu u Novom Sadu, na katedri za mađarski jezik i književnost. Radi kao bibliotekar u Osnovnoj Školi Servo Mihalj u Mužlji.

Podpredsednik Umetničke Scene Siveri Janoš, član uredništva i lektor književno-umetničkog časopisa „Krik“ (Sikoly). Novelopisac, prevodilac. Prevodi sa srpskog na mađarski i sa mađarskog na srpski jezik.

Objavljene knjige:

-          Takard ki a kakadut (Otkrij kakadua) - novele, AB-ART, Bratislava, 2011

-          Prelomljeni hleb – prevod pesama Atile F.Balaž, Libertatea, Pančevo, 2012

-          Jajistenem (Bože moj) – novele o deci, Umetnička Scena Siveri Janoš, Mužlja, 2013

______

Kovács Jolánka

1958.március 13-án született Nagybecskereken. Születése óta Muzslán él. Nagybecskereken járt gimnáziumba. Az újvidéki BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett oklevelet. A muzslai Szervó Mihály Általános Iskola könyvtárosaként dolgozik.

A Sziveri János Művészeti Színpad alelnöke, a Sikoly c. irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztőségének tagja és a folyóirat lektora. Novellaíró, műfordító. Szerb nyelvről magyarra és magyarról szerb nyelvre fordít.

Megjelent kötetei:

-          Takard ki a kakadut – novellák, AB-ART, Pozsony, 2011

-          Prelomljeni hleb – Balázs F. Attila verseinek szerb nyelvű fordítása, Libertatea, Pancsova, 2012

-          Jajistenem – gyereknovellák, Sziveri János Művészeti Színpad, Muzsla, 2013

***

Megyek a felhőkbe

   A mama megint órákig rakodott, felmosta a konyhát, aztán rámkiabált, hogy most ne gyere be, látod, hogy minden vizes. Ebből már tudtam, hogy jön. Büdös kölniszaga van meg izzadságszaga, végigfut a hideg a hátamon, amikor lehajol hozzám, és a kemény, nedves bajusza az arcomhoz ér. “Mit csinálsz, kölök?” – szokta kérdezni, de én soha nem felelek neki.

  Amikor  a mama behìv ebédelni, azonnal  hullámozni kezd valami a hasamban, és mire leülök az asztalhoz, már kész, össze kell görnyednem a széken, úgy megfájdul a hasam ettől a hullámzástól. “Húzd ki magad és fogd a kanalat!” – mondja a mama, és úgy néz rám, mintha szégyellné, hogy olyan görbe a hátam. A kölniszagú nem szól semmit, csámcsogva kanalazza az ételt, a paprikás zsìr a bajszára tapad, közben meg a mamára vigyorog. Nagy, kerek szemei vannak és azokkal úgy nézi a mamát, mintha őt is meg akarná enni. Ilyenkor az egész konyha kölniszagú, még az ebéd is, annyira, hogy alig tudok lenyelni belőle egy-két kanállal. A vége mindig az, hogy inkább tejet kérek a mamától. Ekkor ő nem veszekszik velem, hanem gyorsan megmelegìti és ideadja. Én meg fogom a bögrét és gyorsan kimegyek. A mama csak annyit szól utánam mindig, hogy: “Ne menj messzire!”. Úgy mondja ezt, mint egy rövid verset, amit már fejből tud.

   Aztán, amìg a kölniszagú itt van, nem is megyek be. De ma muszáj volt, hogy szóljak, mi lesz a pulykákkal, mert nagyon sötétedik az ég.

   Nem megyek be többet. Én többet nem is megyek haza.

   Mert amikor ma benyitottam a konyhába, láttam, hogy a mama hajában nincs benne a piros csat, amivel mindig összefogja a szép hosszú, szőke haját. A kölniszagú a széken ült, a mama pedig előtte állt, és a haja egészen betakarta a kölniszagú fejét, amivel teljesen belebújt a mama blúzába. Azt is láttam, hogy az egyik keze csak könyéktől látszott ki a mama szoknyája alól. És nem tudtam hirtelen, hogy most melyikük fuldoklik, és azt se, hogy mitől, mert mindketten olyan furcsán lélegeztek. Észre se vették, hogy az ajtóban állok.

   Most megyek a felhőkbe, biciklivel. Csak nem jó a pedálom. Pedig nagyon kell sietnem, hogy odaérjek, amìg a felhők lent vannak a földön. Jó sötét, fekete felhők, úgy néznek ki pont, mint Éjország. Oda, aki bement, többet ki nem jött soha! Én se jövök ki többet a felhőkből. Mert ha reggelre megvilágosodnak, már fönt lesznek az égen. A világos felhők mindig fönt vannak. De ezek, ahogy reggel fölszállnak, már visznek engem is, mert most belebiciklizek az egyikbe.

   Kereshet a mama.

                                                      A zöld kabát (részlet)

            Két nagy nyárfa állt a templom előtt, a jobb oldalon. Amikor ministrálni kezdtem, csak a kórusablak aljáig értek. A plébános azt mondta, nézzétek, milyen gyönyörűek ezek a fák, és figyeljétek csak, hogyan védik a templomot. A széltől, a hidegtől védik. Nyáron pedig árnyékot adnak, így a tűző nap nem melegíti át a falakat, és bent a templomban mindig jó hűvös van.

            Néztük a fákat. Majdnem egyforma magasak voltak. Mikor ezt a plébános mondta, úgy sütött a nap, hogy egész átvilágította a nyárfák leveleit. Szép világoszöldek voltak a levelek. Aztán bementünk a templomba, és nekem úgy tűnt, bent hűvösebb van, mint máskor. Legalábbis a bejáratnál, ahol a szenteltvíztartók vannak. Amikor tél lett, a bejárati részben mindig melegebb volt, mint beljebb. Pedig ott nyílott az ajtó is. Mire leesett a hó, a két nyárfa már eltakarta a kórusablakot. Találgattuk, hány méteresek lehetnek. A Dáni azt mondta, tizenöt, az Alex meg azt, hogy a fenét, ezek legalább húsz méter magasak, én meg azt mondtam, hogy harminc. Erre a Dáni röhögött, hogy te hülye vagy, te hallgass, az Alex meg rögtön kivédte, hogy hülye hát, tiszta hülye, tudjuk, hogy inkláziás. A Dáni erre még jobban röhögött, és azt kiabálta, hogy inklúziós, te szamár, tudod te egyáltalán, mi az, hogy inklúziós? Erre az Alex is röhögött, és azt mondta, tudom hát, az olyan mafla, mint a Maxi, aki még olvasni se tud. Én erre rögtön nekik ugrottam, hátba vágtam az Alexet, hogy összegörnyedt, a Dáni meg rögtön szaladt árulkodni a plébánosnak, hogy a Maxi verekszik, nem is akárhol, hanem a templom előtt, ahol látja az isten. A plébános épp jött ki a templomból, és hallottam, hogy azt mondja a Dáninak, hogy az isten mindenkit mindenhol lát. Odajött, megölelgette az Alexet, aki már bőgött, csak hogy lássa a plébános, mennyire hátba vágtam, beküldte a hittanterembe vizet inni, engem meg kézen fogott és bementünk a parókiára. Ott el kellett mondanom, hogy miért vágtam hátba az Alexet. És közben kiderült, hogy abban mégis igazam volt, hogy a fák harminc méter magasak, mert a templom harminchárom méter magas, és a fák hegyétől még csak egy kis rész látszik a toronyból, meg a kereszt, ami még két méter. Ezt én mind összeadtam meg ki is vontam a harmincháromból a hármat, és a végén megkérdeztem a plébánost, hogy ha így tudok számolni, akkor hülye vagyok-e. A plébános meg azt mondta, hogy nem vagyok hülye, ebben biztos lehetek.

A CÍM KERESÉSE

Éjjel-nappal üldöznek a szavak,

nagyok, színesek,hangzatosak,

a mindenre vonatkozók,                                          

hordozói

kimondott                                 

és ki nem mondott vágyaimnak,

támadók és kedvesek,

érthetők és rejtelmesek,

kétszínűek,

s egész furcsák,

csalókák.

Egy új szó kellene most,

lángoló, izzó, éles,                         

mely, mint olvadt aranyfonál

forrna be a jelentésbe,

mélységesen s mindörökre.

Vadászat ez, egy szó után,

melybe aztán beleférne 

a könyvem, béklyóba verten,

az összes káosz és sikoly,

véges-végig,

borzongástól a versekig,

vagy még előbbről,

csak egyetlenegy kellene,

tiszta és megfoghatatlan,

úgy tűnik, már érzem, itt van,

itt dörömböl homlokomban,

bent rekedt,

halántékom feszegeti,

álmom űzi messzire,

fejemben csak kavarognak

az étkeknek,

s az utcáknak nevei,

ismerősök, barátaim

nem értik, ugyan minek                            

szólítom őket másvalakinek,

hogyan felejtem el a nevük,                      

elfeledett emlékeim

lázadozva rázzák kezük.

És mindez csak egy szó miatt,

melynek megszállottja lettem,

mert ha röpke pillanatra

elémugrik, nyomban

százfelé osztódik, fenyeget,

mint szakadó eső, hózuhatag,

temető fölött lebegő,             

nehéz, ködös levegő,

jelzi, hogy rámszakad, betemet,

egyetlen szó,

oly vészjósló, mint egy rém,

mintha csak ő maga lenne a kész – ELLENSZEGÜLÉS!

Szerző: Duška Vrhovac

Fordította: Kovács Jolánka

MEGSZÓLAL A HAL

Megtanítalak én a végső lemondásra

Hogy könnyebben lélegezz

Egyetlen belégzés naponta

S már üdén és éhesen ébredsz reggel

Mintha a valóság egészet alkotna a képzelettel

Árnyak és fények alatt

Oszlopok alatt lesz majd menedéked

Derűs vagy letört arccal

Merülsz a mélybe hol nincsenek ajtók sem jelek

Ahol ami nyitott  egyenlő lesz a zárttal

A néma, előre elrendelt

Szabadságban senki sem szólít majd neveden

Itt csöndsivatag és mérgezett béke pihen

Ez a világ valóban ilyen

Szikrázó magocska hintáz ezüstszálon

Messziről a fényét ontja

Ezüstszál-suttogás fonálhullámon át

A hang Istené, ki fénylő, hallgatag

Akár te magad,

Kérdéseid és válaszaim

Az utak melyek reád várnak  

Csapdák melyek örökbe fogadnának

Szerző: Radivoj Šajtinac

Fordította: Kovács Jolánka

GORDIJEV ČVOR

žurba je moje prokletstvo –

propuštam sve

vrebam tajne

gordijev čvor: ja

podižem lobanju

ko me gleda nek me vidi

ako me bog ljubi

zašto mora da mi oprosti

Autor: Atila F. Balaž

Prevela: Jolánka Kovács